Hosszú út vezetett az osmagyar lovaktól a mai tenyészlovakig, amelyek szerte az országban szinte mindenhol megtalálhatóak. Vajon melyik lókedvelo ne hallott volna már a lipicaiakról, ezekrol a kecses, de mégis eros felépítésu lovakról. Ki ne csodálta volna már meg piruettjeiket és akrobatikus mozgásukat, ugyanakkor engedelmességüket, mellyel lovasukat segítik? Ezeket a nemes lovakat Magyarországon is tenyésztik. Az 1580-ban, Károly foherceg által alapított Trieszt közelében lévo lipicai ménest Napoleon katonái elol 1802-ben Dél-Magyarországra, Mezohegyesre menekítették. E ménes egy része a háború után visszatért hazájába, de az itt maradt lovakból Magyarország elindította elso, saját lipicai tenyészetét. Hosszú bolyongás után végül is a lipicaiak Észak-Magyarországon, Szilvásváradon leltek otthunukra, a Bükk hegységtol övezett vidéken, amely eredeti hazájukra, Szlovéniára emlékeztet bennünket. Ez egyike a világon ma fellelheto összesen 5 lipicai ménesnek. Mezohegyesen, ahol már II. József idején 1758-ban katoni lovasistálló volt, elsosorban Nóniusokat tenyésztenek.

A szembeötlo szépség mellett a kitartás és szelídség ötvözete jellemzi e lovakat a leginkább. Az ember szereti és tiszteli oket, és bár haláluk után már nem temetik öket el ünnepélyesen, mint egykoron az Avarok legkedvesebb lovaikkal tették (mind a mai napig számos történelmi bizonyítékot találtak erre vonatkozóan), de néha még ma is emlékmuveket állítanak nekik